Gondosan elolvastam a véleményeket- tapasztalatokat a vizitdíj gyakorlati megvalósításáról, hogy tudjam mire kell figyelni, mire készüljek, mik fordulhatnak elõ.
Ugyanilyen gondosan elolvastam a vonatkozó jogszabályokat is, hogy értsem a rendszert, és így fölkészülve nekivágtunk a Budai Meddőségi Centrumnak.
1. lépés: beutalót szerezni a háziorvostól.
A meddőségi vizsgálatok szükségképpen a pár mindkét tagjára kiterjednek, ezért az látszott logikusnak, ha önállóan (külön-külön) elzarándokolunk a magunk dokijához beutalóért, de erre végül nem volt szükség. Felhomályosítottak, hogy a folyamathoz elegendő a nő (jelen esetben szerény személyem) számára kiállított beutaló, függetlenül attól, hogy nem egyezik a nevünk, lakcímünk, háziorvosunk. Hja, a nem-hagyományos családmodellek terjedése. Meg az ősi para, hogy mindez csak a nő hibája lehet.
2. lépés: bejelentkezés a meddőségi centrumba telefonon.
Két és fél hónappal későbbre kapunk időpontot, addig is boldog gyereknemzési kísérletekkel múlatjuk az időt.
3. lépés: életünk első vizitdíjának megfizetése.
A János kórház (egyesek szerint Szent) több helyszínén is intézhető, nem csak a portán. A sor kilóg az utcára, bent az iroda ajtaján hatalmas betűkkel kiírva, hogy egyszerre csak egy személy tartózkodhat a kasszáknál. De két ablakocska van, ezért folyton folyvást kiszól egy ingerült hang, hogy tessék jönni. Mindenki zavarban van, hiszen világosan megmondták, hogy egyszerre csak egy – és ez érthető is: méltóság, magánügy, titok -, ehhez képest mégis két delikvens igyekszik egymás mellett elmagyarázni miért jött. Kénytelenül megtudom tehát, hogy végbéltükrözésre, gombátlanításra, ciszta-eltávolításra, cserébe ugyanők megtudják rólam, hogy meddő vagyok/vagyunk. A csak az én nevemre szóló beutaló valóban nem okoz gondot, mindketten befizethetjük a vizitdíjat. Ha a mamámat is magammal hozom, nyilván neki is fizetnie kellene.
4. lépés: megjelenés.
Pontban 11.15-kor megjelenünk a meddőségi centrum recepcióján, gondolván, azért adnak negyedórás időközönkénti időpontot, hogy ne kelljen sokat várnunk, de nem így van, a sor itt is kilóg az utcára. Kicsivel több mint két órával később kerülünk sorra, addig felváltva rohangálunk le a parkolóhoz etetni az automatát.
5. lépés: adatfelvétel.
Ez pulton át történik, tehát az ott várakozó uszkve 120 ember mindegyike jól hallhatja az összes lényeges adatunkat, beleértve az utolsó menstruációm időpontját. Cserébe én is gond nélkül elolvashatom a pulton heverő dossziékon szereplő magánadatokat (név, lakcím, születési idő, anyja neve, testsúly, BMI and so). Ombudsmant akarok, intim teret és számítógéphasználatot. Odaadjuk a vizitdíj megfizetését igazoló cetliket, az egyiket lepecsételi és visszaadja, a másikat hozzátűzi a dossziéhoz.
6. lépés: találkozás az orvossal.
Ez már szerencsére egy félreeső szobában történik csendes magányban és csupán 40 percet kell várnunk rá a zsúfolt folyosón állva. Végigkérdezi ugyanazokat a kérdéseket, amiket már egyszer megválaszoltunk és néhány relevánsabbat is. A válaszokat legépeli, úgy értem írógéppel papírra, holott a gyógyszerallergiám, eddigi műtéteim stb. könnyen követhető lenne egy számítógépes adatbázisban, ha lenne. Vizsgálat vagy ilyesmi nem történik, tulajdonképpen ránk sem néz. A formanyomtatvány kitöltéséhez elegendő lenne valaki az adminisztrátorok közül, sőt, magam is ki tudnám tölteni, sőt, akár online. (Ezzel, időt, pénzt, szaktudást spórolnánk.)
7. lépés: vissza a pulthoz menetrendért. Utasításokat kapunk
arra nézve melyikünknek mikor milyen vizsgálaton kell megjelennie és – szemben a hírekkel - azt tanácsolja, vegyük meg előre a szükséges mennyiségû utalványt. Nekem hármat, a páromnak kettőt. Biztosan érvényes lesz? Persze, biztosan. Év végéig kell fölhasználni. Lefénymásolja nekünk az én háziorvosi beutalómat, hogy tudjuk igazolni a jogosultságot. Ezt a késsőbiekben senki nem kéri.
8. lépés: további utalványok beszerzése. Vissza a kicsi irodába, újabb sor, újabb akaratlan látlelet vadidegenek egészségi állapotáról. A tájékoztató tábla mellett, alatt és fölött hatalmas betűkkel, hogy készpénzzel és kártyával is lehet fizetni, ennek megörülök, mert az összes aprónkat megetettük a parkolóautomatával. Sorra kerülvén bejelentem igényemet 5 darab utalványra a fenti bontásban, a nő őrjöng. Márpedig ő nem ad ki egyszerre többet. Kérem mutassa meg, mi tiltja ezt, erre fújtatva mégis belemegy és körmölni kezd.
Segítőkészen odanyújtom neki az előző cetliket, arról könnyebb leírni az adatokat, mire kiabálni kezd, hogy ő azt nem tudja elolvasni. Bűnös kollégája tőle 20 centire ül, bennem pedig megint ágaskodik a kérdés, mi a frászért kell ezt kézzel írni, miért nem lehet PC-t használni. Ha nekik gond elolvasni, vélhetően az lesz másnak is, akkor meg hogyan ellenőrzik, hogyan viszik gépre az adatokat, hogyan készülhet ez alapján bármi statisztika, kimutatás, egyáltalán. A békesség kedvéért felajánlom, hogy lediktálom, de nem reagál, csak ír veszettül és véletlenül veszem csak észre, hogy hozzám is a párom címét kezdi felvezetni.
Közbeavatkozom, mire megint leüvölti a hajat is a fejemről, hogy miért nem szólok. Szóltam. Azonkívül nem látom, mikor mit körmölget melyik rubrikába. Ezen a ponton jelzem, hogy kártyával kívánok fizetni, erre ő felrobban, és azt süvölti, hogy arról szó sem lehet. De miért nem, így én, hiszen ki van írva. Mert azt neki egyesével kell lehúznia (!) és erre neki nincs ideje. Miután nincs már nálam annyi cash, kompromisszumként összeguberálok 1200 forintot, a fennmaradó egy tételt pedig kártyával fizetem. Jó, de csak a saját utalványomat fizethetem így, a páromét nem (!), megegyezünk.
9. lépés: fizetés kártyával. A folyamat egy darabig úgy megy, mint más rendes helyen. Lehúz, cetli kikunkorodik, aláír. De ezzel nincs ám vége. Dúlva-fúlva elõvesz egy hatalmas iktatókönyvet, abba beleírja – kézzel - a nevem, TB -számom, lakcímem, bankkártyám számát, a dátumot, az utalvány sorszámát, talán még a személyigazolványom számát. Van olyan lassú a folyamat, hogy gond nélkül elolvassam bárki bármilyen adatát, aki előttem volt merész kártyával fizetni. Aztán tűzköd, elismervényt ad, aláírat, mindez hosszú percekig tart és elég bonyolultnak meg fölöslegesnek látszik. Na de adatvédelem? Hát minek az? Én ugyan nem szeretem, ha érzékeny adataimat egy helyen, méghozzá elégtelenül védett helyen (konkrétan egy nagy iktatókönyvben) tárolják, de már nagyon szeretnék szabadulni, így nem szólok. Úgysem tehetek semmit. De legalább megértem miért borult ki a szerencsétlen, hogy mind az öt utalványt kártyával akartam fizetni. Azt viszont nem, miért kell egyesével lehúzogatni. (Vicces is lenne, ha egy boltban nem egy összegben, hanem tételenként szórakoznánk egy púposra rakott kosár tartalmával.) És a kórházi napok után fizetett díjat is háromszáz forintonként könyvelik vajon? Egyesével mind a húsz napot? Továbbgondolva nyilván az sem lehet egy egyszerű menet, ha valakiről később kiderül, hogy mentességet élvez és vissza kell neki téríteni a vizitdíjat. Vajon készpénzben adják? Vagy átutalják? Kínzó kérdések. Másik megoldás: nem kell kiírni, hogy elfogadnak bankkártyát.
10. lépés: a kaland összesen 5 órát és pár ezer forintot vett el az életünkből anélkül, hogy bármi érdemi történt volna velünk, netán születendő gyermekeinkkel. Hazafelé elgondolkodunk az örökbefogadásról és az emigrációról.
